22. fejezet

Mindent akartam. Legfőképpen azonban Spirit Grage elismerését. Ahogy azon a reggelen néztem magam a tükörben, tudtam, hogy a legtöbb nő megadná magát nekem kérdés nélkül. A kémnő, akire fájt a fogam, viszont nem ilyen könnyű nőcske. Nem is tudtam, mit akartam jobban - birtokolni vagy legyőzni. Piszkált, hogy egyáltalán létezik. Beletúrva a hajamba szuggeráltam az arcomat. Valami hiányzott. Lenéztem az előttem heverő ékszeres dobozra. Majd vissza az ágyra, ahol a majdnem hófehér hajú, de barna szemű nő feküdt. Nem Spirit volt az, de egy éjszakára megtette. Kivettem egy apró ezüstkarikát a fülbevalók közül és a jobb fülembe tettem. El kellett ismernem, szívdöglesztően állt. Pedig a füllyukasztás csak egy tinédzser hülyeség volt, amit régen csináltam, addig a pillanatig nem is nagyon jutott eszembe.

Így viszont teljesnek éreztem a külsőmet.

- Au revoir, ma trésor! (Viszlát, kincsem) - nyomtam egy csókot az alvó nő arcára.

Csak egy kis nyammogással felelt. Valamilyen szinten aranyos volt. Nekem viszont egy szerencsejátékfüggővel kellett elbánnom, ami nem várhatott. Talán még egyszer nem lesz ilyen esélyem.

Úgy menekültem fel a lakásba, mintha minimum egy sereg vad kutya üldözött volna. Az ajtó viszont kinyílt még mielőtt hozzáértem, hála egy meglepően izmos automatizált ajtónak. Persze tudom, hogy a kinyíló ajtó az izmos bátyókám műve volt. Warren nézett rám zavartan. Erre több oka is lehetett.

Első: a formális öltözet, amit már jócskán átizzadtam.

Második: nem volt rajtam a kendő, ami mindig rajtam van, akárhányszor elhagyom a lakást. Az időjárás számomra lényegtelen faktor ebben a döntésben, a seb az seb, így kell a kendő mindig. (Természetesen Interpol álca alatt ezt nem tehettem meg.)

Harmadik: el voltam vörösödve és lihegtem, mint egy versenyló.

Ő természetesen a legkevésbé racionálisat választotta, amit még én magam sem egészen tudtam megfejteni.

- Mi történt az arcoddal? Tiszta piros vagy - kezdte a beszélgetést egy erős nyitómozdulattal.

A választ nem tudtam a kérdésére, vagy legalábbis nem akartam bevallani, így csak azt tettem, ami először eszembe jutott.

- Neked is szia. Kinek szól a műsor? - a bátyámon csípőfarmer volt, felül pedig semmi, nyakában törölköző.

Természetesen tudtam, hogy a zuhanyból jött ki, csak nem akartam válaszolni a nekem szegezett kérdésre. Ez a társalgási forma nem annyira jó álcamanőver, de remélhetőleg a dekoncentrált Warren belemegy a csapdába.

- Kérdésre kérdéssel válaszolni nem illik - elállt az útból, hogy bemehessek, amit én el is fogadva meg is tettem, közben bosszankodtam, hogy felismerte a társalgási manőveremet. - Tehát, mi van az arcoddal?

- Kifújta a szél - léptem be a lakásba és egyből elkezdtem lehámozni magamról a több réteg formális ruhát.

- Kifújta a... szél? - ismételte meg bizonytalanul.

- Így van, kinn meleg van, a szél is meleg, minden meleg.

- Furán viselkedsz, minden oké? - fogta meg az arcomat és kényszerített, hogy a szemeibe nézzek.

Álltam a világos zöld tekintetet. Kétség lappangott a szemekben és... aggodalom. Utáltam, ha a bátyám aggódik értem. Részben a reakciójától, részben a hülye testi reakcióm miatt füstölögve elrántottam a fejemet a fogásból.

- Beszéltem Marcus Rictrennel - böktem ki az egyik, szakmaibb igazságot.

- Ohh, az jó. És volt valami információja? - érdeklődött gondolkodó fejjel, ahogy elvett két bögrét az asztalról és betette a mosogatóba.

Várjunk csak, két bögrét? A hétköznapi mozdulat sok kérdést vetett fel, de én csak egyet akartam tudni. A fejem mozgatása nélkül körülnéztem.

- Volt itt még valaki? - kérdeztem gyanakodva.

Most Warrenen volt a pirulás sora. Bár nem nagyon értettem az egész szituációt. Kínos csend feszült közöttünk.

- Mayával beszéltünk meg pár dolgot. Eredetileg téged keresett, de végül én is jó voltam neki - minden egyes szót megízlelt külön, így tudtam, hogy valami sántított ebben az egészben.

- Te is jó voltál neki? - visszhangoztam a mondandóját.

- Így van.

- Meddig volt itt? - tettem fel neki a következő kérdést.

- Olyan 20 perce távozhatott éppen - óvatoskodó hangja fellobbantotta a kíváncsiságomat és a gyanakvásomat még jobban.

- És egyből le kellett zuhanyoznod utána? - a kérdésemre levette a törölközőt a nyakából.

- Ne kérdezz olyanokat, amikre nem akarsz választ kapni - figyelmeztetett halk, mégis fenyegető hangon.

Na ez teljesen meglepett. Warren egy agresszív állat, de velem szemben nem szokta a fenyegető hangját használni. Szemeimben láthatta a kimondatlan kérdéseket, mert elfordulva beviharzott a szobájába, hogy felvegyen egy pólót. Nem tudom, hogy a mazochista oldalam volt-e az, ami működésbe lépett vagy tényleg nagyon fel akartam bosszantani Warrent, de dobtam a következő bombát is.

- Holnap este 7-kor randim van! - kiáltottam, hogy a csukott ajtó mögül is hallja.

Erre az ajtó úgy kivágódott, hogy szinte reccsent.

- Henry az?! - trappolt oda hozzám a maga fenyegető aurájával.

Kicsit megütköztem azon, hogy egyből őt gyanúsítja meg ezzel. A megütközés itt nem egyenlő a meglepődéssel, mert Henry nem csinált abból titkot, hogy vissza akar szerezni.

- Nem. Marcus elhívott egy privát vacsorára - válaszoltam a lehető leghiggadtabb hangon.

- Sprie, miért kavarnál a gyanúsítottal? - állt meg egy pillanatra zavart tekintettel.

Egy nagy sóhaj szakadt ki belőlem.

- Miért gondolja azt mindenki, hogy kavarni fogok vele?! - fortyantam fel hitetlenkedve.

Warren erre olyan arcot vágott, mintha nekiütközött volna egy üvegfalnak. Döbbenten pislogott, majd gyanakvás vegyült a vonásaiba.

- Ki az a mindenki?

- Senki - vágtam rá túl gyorsan. - Figyelj, ez csak egy randi, nem fog történni semmi.

- Szóval te ezt randinak tekinted? - közelítette meg másfelől.

- Mikor lettél te ilyen jó keresztkérdésekből?! - puffogtam, de magamban megijedtem.

Ha randinak tekintem, reménykedem valami jobban, valami többen. Ha reménykedem, szárnyalok. Ha pedig szárnyalok, akkor már nem érdekel, ami itt a földszinten van. Nekem pedig kell ez az ügy, hogy nyerjek. Legalábbis hogy megváltsam a szabadságom a folyton figyelő szemek elől.

- A mestertől tanultam - mutatott rám célzatosan.

Sóhajtoztam összevissza, akár egy primadonna.

- Előbb megkérhetnélek valamire? - kérdeztem ránézve. - Az ügy miatt.

- Persze, mi kell? - váltott vissza komolyra.

- Meg kéne szerezni a kamerafelvételeket Marcus Rictren épületéből. Lehet ott pár érdekesség, ami segíthet a helyzetünkön - mondtam, mielőtt elfelejteném.

Warren csettintett egyet.

- Meglesz. De még én is mutatni akartam neked valamit - hozott elő egy aktát a szobájából. Erre már viszont én is kíváncsi lettem. - Megjöttek a fiatalok háttérelemzései. Van itt egy furcsaság.

- Igen?

- Antoinette Kniro örökbefogadott gyermek, viszont nem a gyámja neveli. Úgy tűnik, megkereste a biológiai édesanyját - mutatott az alátámasztó sorra a dokumentumban.

Nézve a dokumentumot láttam, hogy Vipera tanítványa. Illetve emlékeztem, hogy Kevin őt jelölte meg még kitűnő dobónak a csoportjából.

- Ez egy édes sztori, mire akarsz ezzel kilyukadni? - most rajtam volt a sor, hogy ráncoljam a homlokom.

- A biológiai anyja nem létezik. Ilyen nevű személy nincs semmilyen adatbázisban - felmutatta az ujját, hogy várjak a kérdésekkel. - Viszont megkaptuk a híváslistáját és a helyazonosítókat vele. Mr Rictren munkahelye rengetegszer van hívásazonosítóként, főleg egy bizonyos időszakban.

Kitágultak a szemeim.

- Marcus azt mondta, Natalie alig 5 hónapot dolgozott ott a titkárnőjeként - néztem a hívásokat, ami egy bizonyos 5 hónapban tényleg megugrott és a hívásazonosító is stimmelt. - Natalie lehet Antoinette gondviselője? - tettem fel a kérdést.

- Erre lehet gyanakodni. Marcus említett privát telefonálást munkaidőben? - fordult felém.

- Igen, ez volt az egyik ok, amiért kirúgta.

- De lehet igazából bárki abban az épületben, akihez intézték a hívást.

- Vezetékest hívott, ezeket emeletre lehet bontani - mutattam rá a tényre. - Kell az emeletszám.

Warren nézte a profilomat. Tekintete égetett.

- Akkor a randin kérhetsz hozzáférést az épület hívásforgalmához - bökött oda egyet.

- Miért én?!

- Mert nem akarok még egy papírért elmenni a főnökhöz és hason csúszni engedélyért. Húgi, most rajtad a sor.

Fújtattam egyet.

- Jó! De akkor tied a kamerásdi - vágtam vissza.

- Majd előadom Marcusnak a nagybátyó szöveget, amivel elijesztem a hódolókat - mondta zord hangon, de egy vigyor kúszott fel az arcára.

- Hjajj, csak azt ne! - hadakoztam egyből.

- Most miért? Lehet, hogy úgy könnyebben ideadná a kamerafelvételeket...

- Meg se forduljon a fejedben - néztem szigorúan a bátyámra.

- Jó. De ha reggel a szobádból bújik elő, nem kímélem - tette fel a kezeit.

Majdnem kigyulladt az arcom a gondolatra is.

- Hova gondolsz?! Nem fogok lefeküdni vele! - jelentettem ki.

- Csak mint lehetőséget mondtam, nyugi. Viszont ez is benne van a pakliban. Nagy játékos a úr, legalábbis a háttere erre enged következtetni - húzogatta a szemöldökét. - Csak legyél óvatos, Sprie.

- Egy randinál mindig óvatos vagyok.

Ez igaz volt mindig. Bár most úgy éreztem, ez nem akármilyen randevú lesz. A holnap estén nagyon sok fog múlni.

21. fejezet

- Sprie, hallasz engem? - csettintgetett előttem egy karcsú, szép bőrű férfi kéz, amit túlságosan is jól ismertem.
Összevont szemöldökkel Henryre néztem.
- Igen, miért ne hallanálak? - dobtam vissza a kérdést.
- Egy bokáig érő gödörben vagy az egyik lábaddal és majdnem orra estél - világosított fel.
Ahogy ezt kimondta, bele is hasított a bokámba a fájdalom. Körülnéztem. Zaj, magas épületek, kátyús utak. Kinn vagyunk az utcán. Valahogyan kiértünk a nagy irodaházból és kb két sarokra jutottunk tőle. Kiléptem az előbb említett lábbal a gödörből.
- Bocsánat, nem hallottam, hogy kifele jövet mit mondtál - mondtam halkan, ahogy zúgott a fejem.
Kótyagos voltam Marcus leplezetlen invitálásától egy randira. Mert senki ne állítsa, hogy egy kifejezetten kérésre privát találkozó két különböző nemű ember között egy vacsora felett nem randi. A kőkemény valóság az, hogy a válaszok, amik nekünk kellenek, lehetséges, hogy Marcusnál vannak. Ő pedig ezért cserébe egy vacsit kért.
Mély levegőt vettem, ami valahol a szabályos jógalégzés és a hiperventillálás között volt. Hát akkor meg fogja kapni azt az istenverte vacsorát.
- Nem mehetsz el vele vacsorázni - mondta Henry.
Nem is mondta, inkább parancsba adta. Kijelentette és nekem, mint egy hűséges kiskutyának, engedelmeskednem kellett volna neki. Azonban erre régen sem voltam és most sem voltam hajlandó.
- Már miért ne mehetnék? - vágtam vissza. - Kedvem van a vacsihoz.
A partnerem rám sem pillantott, ahogy megrázta a fejét. Francba a humanoid hazugságvizsgálóval. A legkisebb kétséget és hamis érzést is ki tudta szűrni.
- Nekem ne hazudj, Sprie - fintorgott. - Nem akarsz elmenni vele.
Őszintén, most jött meg a kedvem ahhoz, hogy elmenjek Marcus társaságában egy vacsira, bár tudom, hogy ez főleg dacból lenne. Mi köze van neki az én pasiízlésemhez egyáltalán?! Meg különben is, immár semmi joga nincsen beleszólni a párválasztásomba, az életembe és hogy kivel megyek el elkölteni egy rühes vacsorát.
- De az információk kellenek! - jelentettem ki. - Ha többet megtudunk Natalie-ról, az nagyon sok választ biztosítana nekünk az üggyel kapcsolatban.
- Nem hagyom, hogy feláldozd magad ennek az állatnak!
Pislogva néztem rá, a hitetlenkedés bugyogott fel bennem. Még ő mondja, hogy Marcus egy állat? Pont ő?
- Úristen, ez az állat a kamatlábakról, a legújabb modernizációs eljárásokról és a gazdasági mutatókról fog beszélni egy ízletes vacsora felett! - tettem a kezeimet az arcomhoz drámaian. - Micsoda barbárság érheti az ember lányát manapság!
Henry szemei helytelenítően rám villantak az érezhető szarkazmusomtól.
- Ne gúnyolódj, aggódom érted - csitított.
- Inkább miatta kéne aggódnod! - horkantottam egyet, ahogy felhúztam az orromat. - Lefegyverzem, ha nem adja meg a válaszokat.

Még egy levegőnyi szünet sem volt a válasza előtt.
- Ennyire le akarod csukatni magad? Nem támadhatsz neki csak úgy - torkollt le egyből, ahogy sétáltunk le a földalattihoz.
Arcomra egy kis félmosoly kúszott fel. Bár én magam sem értettem ezt a reakciót.
- Féltékeny vagy - jelentettem ki magabiztosan.
- Igen! - vágta rá, nem is próbálta tagadni. - Az enyém vagy és nem engedlek át másnak!
Szám kiszáradt erre a kinyilatkoztatásra. Olyan magabiztos volt. Annyira hinni akartam neki! Erre megráztam magam mentálisan. Mi az istent képzelgek itt?! Nem lenne jó, ha az övé lennék, hisz' sok sérelmem származott tőle! Várjunk csak....
- Eljátszottad a rám való jogodat, mikor megpróbáltál megölni! - védekeztem teljes erőbedobással.
Henry megállt, én így továbbmentem. Hihetetlen gyorsasággal megragadta a kezemet és erős mellkasához húzott. Kezével megemelte az államat, hogy egymás szemeibe nézhessünk. Én tiltakozóan lehunytam a szemeimet.
- Az istenit, Spirit! Egyszer meg kell bocsátanod és nem felemlegetni ezt! - mondta agresszívan, ahogy a fejem majdnem leszakadt, ahogy megrázta a vállaimat.

Erre kipattantak a szemeim és kitéptem magam a szorításából. Megtántorodott pár lépést.
- Elárultál, Henry, és mégis miért?! A pénzért és a szerencsejátékért - morogtam mérgesen, ahogy leporoltam a hivatalos ruházatomat, mintha még a tudatot sem tudnám elviselni, hogy hozzám ért. Dühösen nézett. - Bocs, hogy nem avatlak szentté, amiért megint itt vagy a küszöbömön! És, mint már mondtam, megbocsátottam, de nem felejtem el, hogy mit tettél! - tettem hozzá vehemensen.

- Egy megbocsátott tett miatt büntetsz?! - fortyogott. - Olyan kicsinyes vagy!

Levegő után kaptam.

- Még hogy én?! És veled mi van akkor? Féltékeny vagy egy férfire, nem is, egy gyanúsítottra, amiért rá figyelek!

- Irigy vagyok rá! - robbant ki belőle, olyan hangerővel, ami magunkra vonzotta több ember tekintetét is.

Páran meg is álltak a sétában, hogy tanúi lehessenek egy ingyen drámának.

- Halkabban, te fafej! - pisszegtem le Henryt.

- NEM!

Felment bennem a pumpa, mint már oly' sokszor.

- HALLGASS! - kiabáltam már én is.

- NEM TUDOM TOVÁBB ELVISELNI, HOGY MÁS FÉRFIAK IS VANNAK RAJTAM KÍVÜL KÖRÜLÖTTED!

A birtoklási vágy a hangjában szíven ütött olyannyira, hogy hirtelen meg sem tudtam szólalni. Henry kezei ökölbe szorultak és szinte reszketett az indulattól. Ez régen nagyon ritka volt. Hirtelen nem is emlékeztem, mikor láttam utoljára ennyire kikelve magából. Viszont emlékeztetnem kellett magamat, hogy ez már nem az én szeretőm/partnerem/bizalmasom. Ő egy teljesen más ember. Fejbe ütött a valóság. Henry irigy volt Marcusra, mert neki adtam esélyt, annak ellenére is, amit tett vagy nem tett. Az ex-partnerem pedig nem kapott ilyen második esélyt.

Marcus viszont nem is próbált megölni, azt is jogosan beláthatom.

- Gyerünk, haver, mondd meg neki! - érkezett egy bekiabálás oldalról.

- Ne avatkozzon bele! - mondtam határozottan, ahogy Henry karját megragadva húztam tovább a metró felé.

Heves kézlegyintésekkel elzavartam a tömeget, akik a drámára gyűltek össze. Végül kijutottunk a gyűrűből, így ismét beolvadhattunk az emberek áradatába. Berángattam Henryt az induló metrókocsiba és egy félreeső rúdba kapaszkodtunk mindketten. Ahogy szembekerültem vele, meglepődtem a megbánástól a szemeiben.

- Bocsánat, tudom, hogy nem szereted a jeleneteket - motyogta halkan, ahogy lehajtotta a fejét.

A nyaka elvörösödött. Ezt a jelet ismertem vele kapcsolatban. Azt jelentette, hogy zavarban van és valószínűleg tényleg megbánta, amit tett.

- Tényleg nem szeretem őket - feleltem halkan, szinte megbocsátóan.

Homlokát a fémrúdnak döntötte, amibe kapaszkodott. Lehunyta a szemeit. A szája mozgott, egy mondatot formált, de nem hallottam a hirtelen fékcsikorgástól. A fékezési erő és a hátamba nyomuló embertömeg meglepett, így pár lépést előretántorodtam, egyenesen Henry karjaiba.

Hezitálás nélkül ölelt magához.

Engem pedig szinte megfojtottak az emlékek.

- Fogalmam sincs, miért szereted ennyire a metrót, Sprie - nevetett a kedves hang a fülembe.

Elégedetten lehunytam a szemeimet és még közelebb húzódtam a formás mellkashoz.

- Itt büntetlenül tapizhatlak nyilvánosan - feleltem poénos mosollyal.

- Szóval hívnom kéne a rendőröket, hogy szexuálisan zaklatsz? - nyomott egy puszit a halántékomra.

- Hidd el, hagynának futni - öleltem át a derekát.

- Én viszont nem hagynálak futni - Henry mosolya megmelengette a szívemet.

A koszos metrókocsi tömve volt emberekkel a délutáni csúcsban, mégis csak rá tudtam fókuszálni. Hozzásimulva kapaszkodtam a mellettünk lévő rúdba, ő pedig lazán fogta a fejünk felett lévő kapaszkodók egyikét. Megsimogatta a karcsú kéz az orcámat.

- Sosem hagynálak futni - mondta lágy mosollyal.

Ígéret volt, éreztem. El is pirultam egészen a hajtövemig.

- Megígéred? - szökött ki belőlem a kérdés.

- Megígérem - hangja átmorajlott rajtam és szinte éreztem a kötelékünket kifejlődni.

Kifejlődött, megerősödött és teljesen egymáshoz láncolt minket.

Kitéptem magam a karok közül. Teljesen kivörösödtem az emléktől. Mielőtt viszont partnerem észrevehette volna zavaromat, magával ragadott a leszállók hada. Hagytam magam sodorni és ki is jutottam a felszínre. Henry csendben jött mögöttem. Nem mondott semmit, viszont éreztem a tarkómon a leheletét. A jelenléte borzongatott.

- El fogsz menni a randira? - kérdezte halkan.

Mereven bólintottam. Hallottam a sóhaját.

- Szigorúan csak munkaügynek tekinted?

Ismét bólintottam. Nem ragoztam túl, a férfi pedig megértette. Nem akartam több jelenetet. A séta további része csendben telt, én elöl mentem, ő pedig mögöttem jött.

Szembefordultam vele a tömbház bejáratánál.

- Jó, ha idáig jössz - óvatos hangomat majdnem elvitte a hirtelen feltámadt szél.

- Felkísérlek - nézett rám áthatóan.

Vállaim megereszkedtek egy kicsit.

- Ígérem, értesítelek, ha van fejlemény - préseltem ki magamból. - Nem kell végig a nyomomban loholnod.

- Szoktatnom kell téged a közelségemhez, különben nem fogsz közel engedni magadhoz újra - billentette oldalra a fejét. - Én közel akarok lenni hozzád.

- Miért? - tettem fel az örök kérdést.

- Mert megígértem, hogy sosem hagylak futni - mondta egy halovány, régi-Henry mosollyal, a szívem pedig kihagyott egy ütemet.

Emlékszik.

És Isten lássa lelkem, én is.

20. fejezet

Marcus Rictren egy gazdag üzletember volt. 27 éves, szingli, élete teljében lévő, indiánszármazású szerencseifjú. A mezőgazdasági gépekkel foglalkozó üzemek és a gabonafeldolgozók nagy része az ő kezében futottak össze. Jelentős név volt az élelmiszerpiacon, főleg ebben a városban és ebben az országban. Európai vonulatokra még nem terjesztette ki a befolyását, viszont egy ilyen lépéssel számolni lehetett.
- Komolyan egy iparmágnáshoz akarsz bekopogni? - kérdezte Henry hitetlenkedve. - Jó vagy, de kétlem, hogy ennyire!
Gúnyos félmosolyra húzódott a szám.
- Pedig pontosan ezt fogjuk tenni. Egyszerűen bekopogunk - mondtam, ahogy elővettem az Interpol-os jelvényemet.
Henry pupillái kitágultak.
- Megfújtál egy jelvényt? - sziszegte hitetlenkedve.
- Nem megfújtam. Csak... elfelejtettem visszavinni - mondtam tagoltan, mintha a kettő nem ugyanazt jelentené ebben az esetben. Pedig tök ugyanazt jelenti. De ez most már nem érdekelt. Ráadásul, ha rajtakapnak, egyszerűen tudom azt mondani, hogy a nyomozásomhoz alapvető szükségem volt erre. Ezzel pedig számolhatnak, így megrovásra nem igazán kellett számítanom. Viszont óvatos voltam, nehogy balul üssön ki ez az egész. - És elég nyomozósan festek, nem?
Egy fehér, karcsúsított ing, csinos fekete nadrág, fekete blézer. Izzadtam, mint a ló, de egy kiló dezodor hatására reméltem, hogy nem lesz foltja az ingen.
- Dehogynem - nyelt egyet. - De még én is megpusztulok ebben a melegben nyári öltözetben.
- Legyen elég annyi, hogy a hónaljamban a sok pára hatására trópusi gombák honosodnak meg, ha nem végzünk gyorsan - sóhajtottam.
Henry elfojtotta a feltörő nevetését. A reggeli parádé ellenére úgy tűnt, hogy oldódott a köztünk lévő feszültség. Mintha visszatértünk volna egy régi, kényelmes és szeretett rutinhoz. Mint amikor még partnerek voltunk. Régen kifejezetten szerettük az ilyen megbízásokat, mert itt nem kellett vérnek folynia feltétlenül, illetve az ilyen üzletemberek nem voltak olyan vérszomjasak általában, mint egy csapat harcedzett terrorista.
Lementünk a közeli metrómegállóba. Ahogy azt már hamarabb is említettem, a metrómegálló ideális hely volt nekünk. El tudtunk vegyülni. Zöld szemeimmel szúrósan végignéztem a körülöttünk lévő embereken. Viszketni kezdett a fülem. A szívem gyorsabban kezdett verni a hirtelen jött adrenalinlökettől, ami annak a bizonyos hatodik érzékemnek köszönhetően nyargalt végig az ereimen. A szemeimmel nem láttam semmi gyanúsat, mégis mintha figyeltek volna valahonnan. Megmarkoltam Henry alkarját.
A férfi rám nézett. Tekintetünk összekapcsolódott és megértette, amit a szemeim üzentek. Egy elegáns, meglepően nyers mozdulattal megfordult és a tömeggel szembe kezdett menni. Ezt természetesen anyázások és dühös morgások követték. Én közben engedtem a tömeg sodrásának és elővéve a zakóm alól egy fekete sapkát, elfedtem narancssárga hajamat, illetve feltettem egy napszemüveget. Erre mindössze csupán pár másodpercem volt, míg a tömeg felbolydult Henry irányváltoztatásának hála. Ha jól hallottam a hátam mögül, valakikbe bele is kötött, csak hogy zavarosabb legyen az egész. Amennyire tudtam, nyugodt tempóban közelítettem meg a nyíló ajtókat és engedve a tömeg nyomásának, beáramlottunk rajta. A nyugtalanító érzés azonban nem múlt el. Körbenéztem ismét az embereken, akikkel ezúttal össze voltam zsúfolódva.
Hirtelen egy kéz kulcsolódott a felkaromra. Döbbenten fordultam arra, és egy zavaróan gúnyos és ismerős szempárral találtam szemben magam.
- Úgy nézel ki, mint aki szellemet látott, Narancs - mondta Frankie, a karomat fogó kéz gazdája.
Mielőtt bármit mondhattam volna, karját az én könyököm hajlatába fonta, olyan barátnősen. Na, ha most nem lettem volna alapból döbbent, akkor is az állam a földet súrolta volna.
Közelebb hajoltam hozzá, hogy jobban szemügyre vegyem. Hiszen találkoztam már ál-Mayával, miért ne lehetne ál-Frankie is?
- Neked tényleg kéne egy cukrosbácsi. Nem csodálom, hogy majdnem nekiestél annak a hímringyónak a minap - mondta, ahogy elhúzta tőlem a fejét, hogy ne legyünk csóktávolságra.
Erre elmosolyodtam. Ez Frankie.
- Meglehet - motyogtam egy kis mosollyal. - Mi járatban?
- Beszerzek ezt-azt, beszélek ezzel-azzal. A szokásos - mondta normális hangon.
Ahogy beszélt, a figyelmem a táskára rebbent a bokái közt. A táska nyitott volt és tisztán látszottak benne a... fehér rózsák.
Kikerekedtek a szemeim. Fehér rózsák?
- Igen, fehér rózsák. Tudom, ritkák errefelé - nézett rám Frankie, mire ráeszméltem, hogy a kérdést hangosan is feltettem.
- Hova igyekszel ennyi rózsával? - kérdeztem, ahogy próbáltam a hangomat játékos tartományba terelni, ahogy finoman meglöktem. - Talán randid lesz?
Úgy tűnik, a könnyed hangulatoldás betalált, mert Frankie elvigyorodott.
- Dehogyis! Tudod, hogy nincs szükségem férfira - mondta piszkálódó mosollyal. - A szüleim virágárusok és általában én viszem el azoknak a rendelést, akik azonnal akarják vagy nem tudnak eljönni érte.
- Tényleg? Akkor nem lenne célszerű inkább autóval vinned őket? Biztosan sokan kérik házhoz - mosolyogtam rá, viszont a szívem megremegett. Mennyi esély van arra, hogy az én fehér rózsáimat is esetleg Frankie szállította ki?
- Ahh, dehogyis. Csak néha besegítek. És házhoz csak akkor visszük, ha ismerjük az illetőt, tudod. Az idegenek szépen sétáljanak be a boltba és ott megkaphatják, amit akarnak.
- Még fehér rózsákat is?
- Ahogy mondom, még azokat is. Bár az utóbbi időben nagyon megfogyatkozott az állomány, anyáék is alig tudtak szerezni belőlük, pedig ők elég közel vannak a tűzhöz. Miért? - nézett rám. - Talán randid lesz?
A metró megállt, az ajtók szisszenve kinyíltak. Ez volt a megállóm.
- Valami olyasmi - mondtam. Nem akartam nagyon ragaszkodni a témához, még a végén megneszel valamit. - Itt szállok, további szép napot - intettem.
Ő biccentett egyet, én pedig kivergődtem a metrókocsiból, aminek az ajtaja szisszenve csukódott be mögöttem. Elrévedtem. A rózsák. Ez is egy szál lehet, amin el lehet indulni.
Gyorsan elraktároztam az információt, ahogy felsiettem a lépcsősorhoz. A korlátnál, legnagyobb meglepetésemre (bár nem kellett volna, hogy úgy hasson), Henry várt rám, kissé lihegve.
- Jót futottál? - kérdeztem meg.
- Legyen elég, hogy most már én is izzadok - mosolygott rám, ahogy hátrasimította a félhosszú haját.
Az a mosoly mintha egy nyilat döfött volna a szívembe. Hihetetlenül jóképű volt így. Azonban nem szabadott rabjává válnom a szép arcnak, ezért gyorsan megtörtem a hangulatot.
- Van valami a fogad közt - vágtam bele a pillanatba.
Henry zavartan kezdte piszkálni a fogát, én pedig nekivágtam a lépcsősornak, hogy kijussunk a föld alól. Vissza a munkához, vissza a munkához, ismételgettem magamban, ahogy éreztem, hogy Henry a nyomomba szegődik.
Céltudatosan csörtettem az egyik cégszékház felé. Tudtam, hogy Marcus itt lesz aznap. Hál'Istennek még nem rozsdásodtam be annyira és tudok annyi alapvető programozási fogást, hogy meg tudtam szerezni az internet segítségével a naptárát. Egy pillanatra felnéztem a hatalmas épületre, aminek pontosan tudom, hogy a 25. emeletén Marcus éppen egy találkozót tart az üzlettársaival. Mesés. Nem fog tudni olyan könnyen meglógni. Az órámra néztem. A találkozóból még volt egy szűk óra. Nem valószínű, hogy már kijöttek, így van időnk felkészülni mindenre. Levettem a napszemüveget és a fekete sapkát, ujjaimmal pedig elrendeztem a hajam.
- Nem is akartad hozni a kendődet? - kérdezte Henry.
Egy 'ez most komoly?' pillantást vetettem rá.
- Azt nem akarod, hogy köszönésképp rikkantsam el magam a hallban, hogy 'allahu akbar'? - kérdeztem kissé gúnyos hangon.
- Igazad lehet. Én a 'mindenki a földre' köszönésre gondoltam, de ez akár jobb is lehet - viszonozta egy ironikus mosollyal.
Egy kis mosollyal csak megráztam a fejem. Javíthatatlan. De nem szabad meglágyulnom előtte.
A modern irodaépület üvegajtaján úgy mentünk be, mintha a miénk lenne a hely. Ez kulcsfontosságú volt. Ha elég magabiztosak vagyunk, kisebb valószínűséggel tesznek fel értelmetlen kérdéseket, főleg az alkalmatlankodó biztonsági őrök. Nem akartam villogtatni a jelvényt, ha nem muszáj.
Ez a taktika meglepő hatékonysággal működött is. A biztonságiak nem néztek veszélyes terroristának (egyik köszönést sem alkalmaztuk), így eljutottunk a recepciós pultig. Innentől kezdődött a keményebb meló, ugyanis bármilyen cég első frontvonala a recepciós kisasszony, így ő már látott mindent, beleértve könyörgő csavargókat, egészen az öltönyös fickókig, akik perrel fenyegetőznek.
- Jó napot, miben segíthetek? - kérdezte a középkorú recepciós hölgy.
Hangja rezignáltságról árulkodott, viszont szemei éberek voltak. Szemei egy pillanatra megpihentek a sebhelyemen, de utána már siklott is tovább, mintha csak egy jelentéktelen anyajegy lett volna. Le voltam nyűgözve a színészi képességek ilyen fokától.
- Jó napot, szeretnénk találkozni Mr Rictrennel - mondtam udvariasan, de semmi mosoly.
A nő összeráncolta a szemöldökét.
- Mi a neve?
- A nevem Grage - tagoltam le neki.
A recepciós leütött pár billentyűt a gépén. A számítógép úgy volt helyezve, hogy az érkező a fény torzító hatása miatt ne lássa, mi van a képernyőn. Tehát bármit is akar valaki kilesni a számítógépből, annak a recepciós pult mögé kellett jutnia. Nem is próbálkoztam a kukucskálással, viszont a szemem sarkából láttam, hogy Henry nyújtogatta a nyakát rendesen.
A könyököm az oldalába fúródott, megálljt parancsolva a gyerekes mozdulatsornak. Értette a célzást.
- Bocsánat, Ms Grage, de önnek nincs időpontja - mondta sajnálkozva a recepciós hölgy. - Időpont nélkül nem engedhetem be.
Sejtettem hogy ez lesz.
- Nem lehetne, hogy esetleg szól Mr Rictrennek? Biztos vagyok benne, hogy ha megemlíti a társam nevét, fel fog minket engedni - mondta Henry udvariasan.
- Nincs időpont, nincs találka - mondta már egy kicsit vehemensebben az asszony.
A pultra tettem és szépen kinyitottam az Interpol-jelvényt. A nőnek a szeme se rebbent még most sem. Érdekes. Pedig ez általában pánikszerű tüneteket produkál, mint izzadás, remegő hang vagy hányás. Tapasztalatból beszélek, egy nagyon jó bőrcsizmám lett oda aznap.
- És most a főnöke tudna ránk időt szakítani? - kérdeztem egy negédes mosollyal.
A nő nézte az arcomat. Most volt itt a pillanat. Van-e illegális tevékenysége a cégnek? Legalábbis olyan, amit a recepciós tud. Kifejezéstelen arccal emelte meg a kagylót és tárcsázta a 25. emeleti konferenciatermet. Én addig eltettem a jelvényt.
- Uram, egy hölgy és egy úr szeretné önt látni - mondta az asszony a kagylóba.
- Van időpontjuk? - hallatszott a vonal túlvégéről.
- Az Interpoltól jöttek, uram. Felküldhetem őket? - kérdezte a recepciós szilárd hanggal.
Direkt úgy tartotta a telefont, hogy mi is halljuk. Egy darabig síri csend. Mikor a recepciós ismét bele akart szólni, újraéledt a vonal.
- Természetesen. 10 perc múlva végzünk a megbeszéléssel. Küldje fel őket az irodámba, mindjárt én is ott leszek - válaszolta végül Mr Rictren.
- Igen, uram - engedelmeskedett a nő.
Letették a kagylót és a kedves hölgy felkísért minket a 30. emeletre. Mindenhol márvány, embernagyságú ablakok és színtiszta elegancia. Letisztult, modern berendezés tette ezt a hatalmas épületet éppen ugyanolyanná, mint New Yorkban oly' sok iroda- illetve cégház, ami a filmekben és képzeletünkben is szerepel. Na, de mi Henryvel nem éppen a márványpadló erezetére voltunk kíváncsiak, inkább arra, hogy hány kamera figyel minket, a lift mekkora, illetve milyen fokú a biztonság. Más szóval Henryvel úgy nézelődtünk, mint a gyerekek Disney-land-en.
Azonban ennek a nézelődésnek nem sok foganatja lett, mivel a földszinttől a 30. emeletig lifttel mentünk, nem jártuk be ezt az egészet. Tehát azt nagyon sikeresen megállapítottuk, hogy a lift belső borítása valószínűleg tölgyfa, illetve azt, hogy a liftben is volt kamera. Jazz szólt liftzene gyanánt, 3-an pedig teljesen kussban álltunk a körülbelül 5 négyzetméteres liftben. Úgy nézelődtem, hogy a fejem nem mozdult. Megakadt a szemem a lifthívó gombokon, a gombon, ami megállítja a liftet és a telefonon, amit akkor kell használni, ha beragadt ez a lomha jószág. Jól felszerelt volt, de lassú. Bár lehet, hogy csak a csend miatt volt ilyen.
Végül egy kis csengő jelezte utunk végét, mi pedig ki is léptünk, mihelyst nyílt az ajtó. Egy második recepciós pult fogadott minket a fal mellett, ahol egy fiatal titkárnő kavarta a lapokat. Jöttünkre felnézett és megigazította a szemüvegét.
- Szép napot! - köszönt ránk egy barátságos mosollyal.
Igen, ő még nem régóta lehet recepciós.
- Mr Rictren vendégei, nemsoká ő maga is megérkezik - mondta a kísérőnk.
Az újonc erre enyhén elpirult és igazgatni kezdte a haját. Mi a fene? Talán romantikus érzéseket táplál Marcus iránt? A testbeszéde tisztán elárulta, ahogy az is, hogy észrevétlennek szánt mozdulattal kicsit nagyobb dekoltázst csinált magának. Henryre pillantottam, aki viszont pont engem nézett. Egy pillanatra a tekintete az én blúzomra tévedt.
- Ne is álmodj róla - sziszegtem.
Nekem egyáltalán nem volt dekoltázsom, nemhogy még olyan ízlésesen fel is tudjam tornyozni, mint a titkárnő. Leültünk a várakozóknak kitett krémszínű fotelekbe. Egyedül maradtunk a fiatal titkárnővel, ugyanis eddigi kísérőnk visszament teljesíteni a feladatait. Ismét nézelődtünk. Pár kamera volt, illetve észrevettem, hogy a titkárnőnek egész kis sarka volt ezen a szinten. Itt is értelmetlen lett volna a rossz oldalról leskelődni.
Pár perc múlva jelzett a lift, a titkárnő gyorsan befejezte a rúzsozást, ami miatt rám jött a szemforgatás kényszere. Marcus Rictren lépett ki a liftből, életnagyságban. Méretre szabott öltöny, ápolt, hosszú haj, karamell színű bőr és átható pillantás.
- Jó napot, Mr Rictren - dorombolt a titkárnő.
Fogadjunk, hogy a titkárnőt Tracynek, Nancynek, Sallynek vagy valami ilyesminek hívják.
- Önnek is, Sandy - pacsit ide, ehhez profizmus kell.
Sandy szinte meg volt hatva a köszönéssel való kitüntetéstől. Itt léptem én a képbe. Felkeltem a fotelból, (ex-)partnerem pedig követte a példámat, ezzel magunkra irányítva a figyelmet.
- Jó napot, Mr Rictren, köszönjük, hogy fogad bennünket - mondta mellőlem Henry udvariasan.
Marcus felénk nézett és megdermedt a teste a felismeréstől. Mosolyogva biccentettem neki. Odajött hozzánk és udvariasan kezet fogott velünk. Ennyiszer még nem használtam az udvarias kifejezést, mint ennek a helyzetnek a leírásakor, mivel az egész egy annyira formális keretben zajlott, hogy a bennünk forró gondolatokat még véletlenül sem mondhattuk ki.
- Fáradjanak beljebb - invitált be az irodába minket Marcus.
Bólintva mentünk be az irodába, ami az épülettel ellentétben inkább meleg, invitáló hangulatot mondhatott magáénak. Személy szerint szinte egy könyvtárban éreztem magamat a sok faborítás, rengeteg könyv és a pár szobanövény miatt.
- Szóval, az Interpol? - nézett rám Marcus, ahogy leült a főnöki székébe. - Megleptél.
- Bóknak veszem - ereszkedtem le a vendégeknek kihelyezett egyik székre, ahogy Henry lezuttyant mellém. - Iparmágnás? Inkább egy könyvelőnek néztelek, akinek nagyon jó fizetése van.
Marcus elmosolyodva vont vállat.
- Mindenkinek kell egy hobbi - kezeit az asztalra tette. - Tehát, miben lehetek szolgálatára a rend őreinek?
- Először is, ő a társam, Henry. Henry, ő Marcus Rictren - tettem meg a bemutatást. - Mr Rictren...
- Hívj Marcusnak - vágott közbe.
- Akkor Marcus, lenne pár kérdésünk hozzád - nem estem ki a hideg hangból a kizökkentő manőver ellenére sem.
- Hallgatlak titeket - intett.
Kezén volt egy gyűrű, azonban nem a gyűrűsujján, hanem a bal kezének középső ujján. Nem volt házas, de özvegy sem. Gondolom, a gyűrű inkább családi emlék lehetett. Még a lakásomon megbeszéltük Henryvel, hogy én fogok kérdezni, hiszen engem már viszonylag ismer, így valószínűleg jobban megnyílik.
- Tehát, az első kérdésem az, hogy ismered-e Natalie Sasha Vienn kisasszonyt? - kérdeztem a szemeibe nézve.
Odanézés nélkül is tudtam, hogy Henry teljesen Marcus arcára fókuszált. Ő volt az én humanoid hazugságvizsgálóm. Marcus zavartan összevonta a szemöldökét.
- Igen, ismerem. Mi van vele? - dobta vissza a kérdést.
- Súlyos vádak szólnak ellene. Szeretnénk megtudni, hogy honnan ismered - folytattam a kikérdezést, közben tudtam, hogy nem hazudott.
- Ő volt az előző titkárnőm - mondta Marcus. - Nemrég bocsátottam el.
Titkárnő? Ez érthető volt legutóbbi találkozásunk fényében. Már csak az a kérdés, hogy hogyan jutott hozzá az Interpol jelvényhez.
- Tényleg? Miért? - támasztottam az államat az öklömre. Megelégedéssel néztem, ahogy az iparmágnás lassan, tudatán kívül leutánozza a testtartást.
- A magánügyeit munkaidőben intézte - keresgélte a szavakat, közben zavartan piszkálta a körmeit.
- Miféle magánügyeit? - tértem rá a lényegre.
- Magántelefonok, privát találkák ezen az emeleten - mondta rezzenéstelen arccal.
- És még? - csapott le Henry, akár egy keselyű. Mindketten éreztük Marcus hangjában megbúvó 'és' hangocskát, amit nem mondott ki.
- A szeretője általában itt lebzselt. Ezt nem szerettem, hiszen olyan információk vannak ezeken a szervereken és gépeken, amik kardinálisak ennek a cégnek - őszinte hangja meggyőzően csengett.
- Egy szerető? Több is? - puhatolóztam.
- Nem, csak egy volt, bár Natalie egészen rövid ideig dolgozott nekem - Marcus itt egy pillanatra elgondolkozott. - Alig 5 hónapot.
- És ezalatt egy szeretője volt? - kérdezte Henry.
- Amennyire tudom, igen. Bár gyakran ment randikra - mondta Marcus.
Bólintottam. Talán ennek a bizonyos szeretőnek köze lehet mindehhez. Főleg, ha Natalie-hoz be tudta hízelegni magát, akár még Marcustól is lophatott. Ekkor csörrent meg az asztalon lévő telefon. Marcus felmutatta a mutatóujját, hogy egy perc. Megnyomta a hívás fogadása gombot.
- Uram, a következő találkozó 5 perc múlva esedékes - szólt bele a titkárnő.
- Rendben, köszönöm - mondta, majd kinyomta. - Ha megbocsátotok, értekezletem lesz.
Néztem, ahogy felkelt az asztaltól. Ránk mosolygott. Nagy ember benyomását keltette, ahogy az asztala mögött megállt.
- Ezt a beszélgetést majd szeretnénk folytatni - szögeztem le.
- Remek, számítottam is rá. Mit szólnál egy vacsorához holnap? - kérdezte, miközben oda sem nézve pakolgatta a lapokat.
Megdermedtem. Egy vacsora?
- Hogy mi? - kérdeztük Henryvel kórusban.
- Egy vacsora holnap, mondjuk olyan este 7 körül - rendezte össze lapokat. - A munkaidőm szoros, kis 5 perces csevegésekkel pedig legalább 2 hétig idejárnátok válaszokért. Viszont holnap este, munkaidőn túl, egy privát vacsorára van időm.
Váratlanul felmelegedett az arcom. A heges arcom, amit önszántából megérintett.
- Henryt is meghívja? - kérdeztem, ahogy a hangom egy leheletnyit elvékonyodott.
Henry éppen megszólalt volna, de Marcus közbevágott.
- Szerintem a kedves partnered elég elfoglalt, például hogy kövesse a többi nyomot ezzel az üggyel kapcsolatban, nem? - alig burkolt célzás volt.
Vacsora, kettesben. Vele.
- É-é-én... - kezdtem dadogva.
- Holnap érted megyek 7-re - mondta Marcus, ahogy kiment az irodából, választást sem adva.
Ezt pozitív dologként kéne megélnem, nem? Mármint, hajlandó válaszolni a kérdésekre. Na, de milyen áron?

Mágikus újrajelenésem, avagy sajnálom

Sziasztok!
Nem tudom, van-e még itt valaki egyáltalán, bár nem csodálkoznék, ha nem lenne. 2018-ban nagyon hirtelen szakadt meg ez a történetem, erre pedig mentségem sajnálatos módon nincs. Csak remélni tudom, hogy ez a történet a kihagyott időből és az aközben szerzett tapasztalataimból csak profitálni fog majd az elkövetkezendő időben. Nekem is, mint másoknak is fel kell majd vennem ugyanúgy a fonalat és egy friss szemmel nézni erre az egészre.
Mindent megteszek majd, hogy a részek olyan minőségben és mennyiségben térjenek vissza, mint ahogy azt illik ennyi várakozás után.
Mát nem tudok mondani, mint azt, hogy kitartást és ha esetleg valaki már csak akkor találna rá erre a történetre, mikor már kihalt belőle minden lélek, akkor is vissza tudjon térni és találhasson pár lerágnivaló csontot.
Jó olvasást és további kellemes elmélkedést.
Üdv, Aislynn

19. fejezet

Csak néztem Henryre. Nagyokat pislogtam. Feltettem magamban több kérdést is egyszerre. Először is, honnan tudja órára pontosan, hogy mikor maradtam egyedül a lakásban? Illetve honnan tud valami olyanról, amiről én nem tudok, főleg a bátyámmal kapcsolatban?

- Nem mondta, hogy találkozna valakivel – suttogtam magam elé.

- Sajnálatos – kottyantotta közbe.

Közben angol gentleman módjára iszogatta a teáját. Néztem rá várakozóan, de ő nem vette a lapot.

- Mi az? – kérdezte legalább egy 5 perc után, miután megitta a teáját.

- Miért vagy még mindig a szobámban? – kérdeztem tagoltan. Közben takartam magamat a takaróval, akár egy szemérmes szűzlány. - És miért van nálad a vadászkésem?

Henry meglepődve nézett rám. A tekintetéből ki lehetett olvasni, hogy ez egyértelmű. Legalábbis neki.

- Alap kémlecke. Lepd meg az áldozatot a saját terepén és szabadítsd meg a lehető leggyorsabban a fegyvereitől – mondta úgy, mintha egy könyvből olvasta volna.

Úgy éreztem, hogy a vérnyomásom menten a plafonig ugrik. Egy ilyen szituációban felhozza a jó öreg "kémetikett" szabályait? Komolyan?!

- És az benne van, hogy az áldozat egy szál pizsamában van, az ágyában? - kértem számon. Erre nem tudott mit mondani. - Tűnj a szobámból!
Henry megrettent. Konkrétan hátrahőkölt az erőteljes hangomtól. Letette a bögréjét.
- Jól van, na - emelte fel a kezeit. - Nem kell leharapni a fejemet...
- Betörtél a házamba, a szobámba, végigtaperoltál, lefegyvereztél és úgy nézel rám, mintha ez kicseszettül normális lenne! - fakadtam ki. - Henry, nincsen jogod mások lakásába random betörni. Amúgy hogyan csináltad?
- Bemásztam az ablakon - mutatott a nyitott ablakra.
Összeráncoltam a szemöldököm.
- Tisztán emlékszem, hogy az ablakom be volt zárva - cáfoltam rá.
- Akkor rosszul emlékszel - ingatta a fejét.
- Henry!
- Tényleg a nyitott ablakon másztam be - bizonygatta, de én nem hittem neki.
- Tehát bemásztál a nyitott ablakomon, kimentél, bejártad az egész lakást, hogy kávét és teát főzz, majd visszajöttél ide és még a bejutási módodat sem takartad el? Ráadásul a kávégépünk elég lassú és még plusz idő volt a víz forrási ideje is. Plusz még ebben a lakásban nem is nagyon jártál, így keresgélni kellett a dolgokat, ami megint plusz idő - ismertettem a feltevésemet.
Henry enyhén elpirult. Ez egyenértékű volt egy beismerő vallomással. Motyogott valamit. Én közelebb hajoltam.
- Mondd hangosabban - mondtam összeszűkült szemekkel.
- Elvittem a lakáskulcsodat, amikor a múltkor itt voltam - mondta, direkt kerülve a tekintetemet.
Még jó, mert vérszemet kaptam ott helyben. Ezt nem hiszem el, ez biztosan nem normális!
- Elloptad a kulcsaimat?!
- A lopni az túlzás. Kölcsönvettem - mondta lassan.
- Elloptad! - köttetem az ebet a karóhoz. - Kérem vissza!
Henry a komódomra tette. A kis zöld, puha pompomos kulcstartóm mintha kinevetett volna, a kulcsaimon lévő figurákkal együtt. Általában szervezett vagyok, de a kulcstartóm olyan, mintha egy lány minden hangulatváltozását összegyúrtuk volna. Volt rajta pompom, kis figura, fonat és még sok más...
- Majd a másolatot is kérem - mondtam határozott hangon.
- Nincs másolat - állította.
- Henry, nem most jöttem le a falvédőről! Ha van egy kulcs, az első dolgod az, hogy lemásolod - jelentettem ki, ahogy megfogtam a kulcscsomómat. - Most pedig tűnés kifelé!
A volt társam ingatta a fejét. Kérdőn ránéztem.
- Nem fogok elmenni - mondta faarccal.
- És miért nem?
- Meg foglak védeni - szajkózta.
Ráütöttem az ágytámlámon egy gombra. Az ágytámla felett kinyílt a fal és benne volt egy csomó fegyver. Csukott szemmel is tudtam, hogy mi hol volt. Levettem egy kispisztolyt.
- Henry, menj ki - fogtam rá.
A férfi csak pislogott.
- De hát miért?
- Mert fel szeretnék öltözni - mondtam szigorú hangon.
- Már mindent láttam... - erre kibiztosítottam a fegyvert. Láthatta a fejemen, hogy valami nagyon nem jót szólt, mert védekezően felemelte a kezeit. - Oké, már megyek is. Jesszus, eddig miért nem kértél?
Henry ideges heherészéssel távozott a szobából. Kikeltem az ágyból és felöltöztem. Elvégeztem a reggeli teendőimet (fésülködés, semmi smink, arcmosás), majd kimentem. Az ex-partnerem ott toporgott az ajtóm előtt.
- Mit csinálsz?
- Kérlek, vigyél magaddal! - mondta olyan átéléssel, hogy meglepődtem.
- Mi? Hova?
- Akárhova, bárhova! Követlek és én leszek a néma testőröd - szinte könyörgött. - Kérlek.
- Henry, ez nem túlzás egy kicsit? - kérdeztem pár néma tátogás után.
- Micsoda?
- Ez az egész könyörgéses szitu - gesztikuláltam a kezemmel magam körül egy kört. - Azt sem tudod, mit akarok csinálni.
- Dehogynem!
- Igen? És mit?
- Elkapni az imposztort - mondta. - Legalábbis az e-mailjeid szerint...
- TE TURKÁLTÁL A GÉPEMBEN?! - szakítottam félbe sikítva. - Gyere ide, hadd nyúzzalak meg!
Henry blokkolta a fogásomat, de én ellenálltam. Patthelyzet volt. A testem szinte életre kelt, ahogy a csuklóimat fogva a mellkasához húzott. Beterített az illata. Szaporábban vert a szívem, először a dühtől és pumpálta az adrenalint az egész testembe. Szabadulni próbáltam, de Henry nem engedte. Erősebb volt nálam. Kipirult arccal próbálgattam a különböző fogásokat, de egyszerűen nem tudtam kicsúszni a kezéből. A lábával pedig blokkolta a lábaimat, így ott sem tudtam támadni.
- Nem illik turkálni más üzenetei között! - sziszegtem dühösen, már-már tehetetlenül.
- Cél szentesíti az eszközt - mondta, ahogy közelebb hajolt hozzám.
A szívem most már nem a düh miatt vert hevesen. A testem emlékezett. Tudtam, hogy milyen jó, amikor ölel és amikor szeret.Közelebb hajoltam hozzá én is. A lélegzetünk összekeveredett, ahogy mindkettőnk mellkasa szapora ütemben emelkedett és süllyedt.
- Sprie - lehelte rekedtesen.
A becenevemen szólított. A szemeibe néztem, amik titkokat rejtve meredtek rám. A két feneketlen gödör, amibe ha belenéztem, szinte láttam a lelkemet visszatükröződni. De az arc más volt. Ő már nem az én Henrym volt. Ő az engem eláruló volt. Még közelebb húzódtunk egymáshoz, már-már csóktávolságra.
Ó, megcsókoltam. Glasgow-i csókot adtam neki.
Más szóval lefejeltem.
Henry tántorogva engedett el és lépett el tőlem. Nem tudtam maximális erőt belevinni, de az orrából folyt a vér. Látszott, hogy meglepte a támadás.
- Mi a fasz?! - nyílt tágra a szeme, ahogy megtapogatta a sérülést. - Te lefejeltél?
- Igen - bólintottam.
- Miért?!
- Önvédelem.
Ezzel sarkon fordultam és kimentem a nappaliba, hogy felvegyem a cipőmet. Henry hangos dobogás kíséretében jött utánam.
- És mi az Istentől védted magad?!
- Tőled - néztem rá áthatóan.
- Én mit tettem?!
Én egy amolyan 'most ennyire hülye vagy, vagy csak tetteted?' tekintettel néztem rá. A helyes kérdés az lett volna, hogy mit nem tett?
- Lefogtál, akaratom ellenére - mondtam, ahogy bekötöttem a sportcipőmet.
Plusz meg akartál csókolni. Az már nem biztos, hogy akaratom ellenére történt volna. Kínosan éreztem magam ettől a zavarbaejtő gondolattól. Henry csendben maradt. Közben többet foglalkoztam a cipőmmel, mint amennyit kellett volna.
- És akkor hova megyünk? - kérdezte egy sóhaj kíséretében.
- Mi? Sehova. De én egy gyanúsítotthoz.
- U-u-u, kihez? - szinte gyereknek hangzott, ahogy az izgatottság átitatta mély baritonját.
- Szerinted elárulom? - húztam mosolyra a számat.
Akaratlan volt ez a mosoly. Imádtam húzni az emberek agyát.
- Marcus Rictrenhez? - kérdezett rá ártatlanul.
Ránéztem és ártatlan, angyali arccal mosolygott. Legszívesebben még egyszer lefejeltem volna.
- A gépemben találtad meg, mi? - gyanakodtam.
- Mindig is jobb voltam informatikából, mint te - vigyorgott.
Igaza volt. És ez idegesített.
- Azt a jó...!
Végül elindultunk Marcus Rictrenhez, akit valamiért nagyon foglalkoztat a személyem és akinek a főnököm eladta a telefonszámomat. Ráadásul önszántából érintette meg a sebemet.
Nekem nagyon gyanús.

18. fejezet

Remegő kézzel vittem ki nekik az italt. Nem akartam bevallani magamnak, de hatással volt rám az a szürke tekintet. Elővettem a kémtechnikákat, hogy megnyugodjak, de nem igazán sikerült. Végül aztán mentálisan felrúgtam magamat. Ez csak Desh, az Isten szerelmére!

A tálcát magasan a fejem felett vittem, nehogy beleütközzem bárkibe. Kecsesen manővereztem, de majdnem elejtettem az italokat. Összeszorított ajkakkal álltam a férfi tekintetét. Mire odaértem, a tekintete szinte izzott.

- Nem gondoltam volna, hogy ilyen lassú vagy – jegyezte meg epésen.

Legszívesebben fejbe vágtam volna a tálcával. Ezt már tudtam kezelni. A férfi, ha nem nyitotta ki a száját, még engem is le tudott volna venni a lábamról, de amikor megszólalt, visszaesett a „Desh-szintre”. Tehát szópárbajokba tudok vele bocsátkozni.

- Ne szólj bele a munkámba – mondtam lapos tekintettel, ahogy letettem eléjük az italokat.

- Az életben mindenhol ennyire harapós vagy? – kérdezte incselkedve.

Ha alapból nem is értettem volna félre, az a mosoly elintézte volna, hogy azonnal a legmocskosabb forgatókönyv jusson az eszembe. Csak akkor néztem meg igazán, hogy még a mosolya is bűnre, perverz gondolatokra csábít. És valahogy attól a mosolytól úgy tűnt, mintha minden fantáziámnak, ami tőle előjön, ő lenne a főszereplője és ura.

- Csak szeretnéd, hímringyó – néztem rá, kiverve a fejemből az áruló gondolatokat. – Neked ahhoz semmi közöd, hogy mikor és mennyire vagyok harapós.

Desh mosolya még jobban kiszélesedett. Ez egy kicseszett cápa vagy mi a halál, gondoltam magamban.

- Most is engem harapdálsz – nyilatkoztatta ki érzéki mosollyal.

Én erre közelebb hajoltam hozzá, hogy az arcunk egy vonalban lehessen.

- Csak szeretnéd, hogy harapdáljalak – mondtam kifejezéstelenül. – De megsúgom, hogy a számat soha nem fogom közelebbi kapcsolatba hozni veled vagy a testrészeiddel. Értve vagyok?

Az arca önelégült lett, amiben mintha lett volna egy kis… bizonyosság? Szinte alig hittem a szemeimnek. A kis IT zsenink már majdhogynem készpénznek vette, hogy természetesen lefekszem vele.

- Soha ne mond, hogy soha – vigyorgott pimaszul.

Az a pimasz arckifejezés szinte kisfiús volt. Bosszantott.

- Akkor mondjam úgy, hogy ebben az életben tuti nem? – hajoltam hozzá még közelebb.

Fogalmam sincs, hogy miért hergeltem. Az arcunk közel csóktávolságra volt. Desh szemei a számra kalandoztak, ami úgy tetszett, mintha a tekintetétől kiszáradt volna. Ellenálltam a késztetésnek, hogy megnyaljam az ajkaim. Vagy még inkább annak, hogy nyögve kérjem, hogy ő nyalja meg.

- Te sem tudod, hogy mit beszélsz – sziszegte, ahogy az ajkaimat mustrálta, amik enyhén szétnyíltak.

Ebből az édes kábulatból egy köhögésszerű hang rántott ki. Frankie állt mellettem, összefont karokkal. Ez úgy hatott rám, mint egy vödör jeges víz. Azonnal kiegyenesedtem.

- Mi tart ennyi ideig? Kavartok? – kérdezte Frankie szenvtelenül.

Enyhe pír futott fel az arcomra, de gyorsan el is múlt.

- Vele? Dehogy! Régi ismerős – mondtam, rá sem nézve a srácra.

- A szívembe tiportál, édesem – sóhajtotta mögülem Desh.

Frankie kapkodta köztünk a tekintetét.

- Randid van, Desh – pillantottam a mellette ülő szőkére, aki aktívan telefonozott éppen és ha jól láttam, a vodkanarancsát fotózza. – Hány évessel is? 15?

- Pedofilnak nézel? – emelte meg enyhén a szemöldökét.

Nem a lányt védte, hanem magát. Tipikus. Egy kis mosollyal végignéztem rajta.

- Elmennél cukrosbácsinak – kuncogtam.

Ez volt a végszavam. Frankie visszaküldött dolgozni, mondván „eleget enyelegtem a cukrosbácsival”. Az este további része békésen telt. Reggel kimerülten tértem haza.

- Na, milyen volt a meló? – kérdezte a bátyám, aki egy szál boxerben nézte a tévét, amikor hazaértem.

A faliórára néztem.

- Warren, hajnali 3 van. Nem kéne aludnod? – kérdeztem nyúzottan.

Azért tettem fel ezt az életbevágóan fontos kérdést, mert én is legszívesebben aludtam volna.

- Aggódtam érted – nézett rám szép szemekkel. – Már nem is virraszthatok a húgom miatt?

- Dehogynem, csak ne legyél fáradt nappal – vontam vállat.

Egy sóhajjal leültem a kanapéra és az erős testhez bújtam. A bátyám szó nélkül átkarolt.

- Mi volt ma Kevinnel? Halálsápadtan járkált – motyogtam félálomban. – Ma közelharcot tanultatok, nem?

- Péppé vertem – mondta Warren dörmögő hangon.

Nem láttam a bátyám arcát, de szinte hallottam a büszke mosolyt belőle.

- Egy zöldfülűt nem nehéz – sóhajtottam.

- Te aztán tudod, hogy kell valakinek az egóját mikroorganizmus méretűre zsugorítani – morogta.

- Warren, úgyis mindig a nagy és erős bátyuskám leszel – bújtam a mellkasára.

Pillanatokon belül elaludtam a vállán. Reggel 8-kor ébredtem fel újra, a szobámban. Gondolom, Warren átvitt, amikor befejezte a tévézést.

Zavarodottan néztem körül. Nem tudtam, hogy hogyan kerültem oda, de a hálóingem volt rajtam és a késeimet lecsatolták rólam.

- Gondoltam, törnének alvás közben – szólalt meg egy hang az ágyam mellől, aki viszont nem a bátyám volt.

Apró sikkantás hagyta el a szám, ahogy odakaptam a fejemet. A párnám alá siklott a kezem, hogy kést szegezhessek a betolakodó torkához, de legnagyobb rémületemre sehol sem találtam. Henry ült békésen az ágyam mellett egy pohár gőzölgő teát iszogatva, közben a késsel játszott, aminek a párnám alatt kellett volna lennie.

- Te meg mi a fenét keresel itt?! – ugortam egyből a torkának, miközben igyekeztem eltakarni magam.

Úgy tűnt, hogy a srác nem sértődött meg. Nyári melegre öltözött, ugyanis csak egy atlétatrikó és egy halásznadrág volt rajta, egyik szürke, a másik fehér színben.

- Már mindent láttam, Sprie, ne szenvedj vele – célzott a takargatásra.

- Már mindent láttál, de most nincs jogod nézelődni – sziszegtem neki összehúzott szemekkel, amik megakadtak valamin. – Az az én bögrém?

Az éjjeli szekrényemre mutattam, ahol egy bögre gőzölgött hívogatóan. Nagyon finom illata volt.

- Igen – bólintott Henry. – Vettem a bátorságot és csináltam kávét.

Az én lakásomban az én kávéfőzőmmel. Vette a bátorságot, mi?!

- Te viszont teát iszol – mondtam gyanakodva, ahogy megcsapta az orromat az epertea illata.

Igyekeztem elfojtani a bennem feltörő indulatokat. Azzal semmire nem mennék, ha spontán kitekerném a nyakát.

- A börtönben igyekeztem minden káros szenvedélyemtől megszabadulni – vont vállat. – De tudom, hogy imádod a kávét.

A szívemet mintha ez egy kicsit erősebb dobogásra késztette volna. Emlékezett rá, hogy szeretem a kávét? A női énem kezdett egy kicsit olvadozni, de ez az érzés olyan gyorsan jött és ment, mint egy szélvihar. Még mindig gyanakvóan néztem rá.

- Még mindig nem árultad el, hogy mit keresel itt – dünnyögtem morcos hangon.

A bögréért nyúltam, amibe sunyin beleszimatoltam. Fahéjas tejeskávé volt egy leheltnyi tejszínhabbal. Pont úgy, ahogy szerettem. Mindig ilyet csinált nekem régen is. Emlékszem, egyszer egy gyenge pillanatomban megkértem Warrent, hogy csináljon nekem ilyen kávét. De közel sem volt olyan, amilyennek lennie kellett volna. A fahéjat túlzásba vitte, a kávé pedig keserű lett.

- Nem egyértelmű? Készen állok a munkára – mondta ünnepélyes arckifejezéssel.

Ez visszahozott a merengésből és Henryre néztem. Enyhén megemeltem a szemöldökömet.

- Miből gondolod, hogy az ügy közelébe engedünk? – kérdeztem, mire Henry elképedt.

Zavarba jött. Valószínűleg eszébe sem jutott, hogy már semmi nem olyan, mint ezelőtt. Az előbbi magabiztosságát mintha elfújták volna.

- Hiszen… én vagyok a társad – dadogta. – Nem?

Szomorúan ingattam a fejemet. Mintha az álmait láttam volna összetörni a szemeiben. Kőszívű szörnyetegnek éreztem magamat, de így volt. Már nem volt a társam. Én már nem ismertem ezt a Henryt, aki saját magát helyezve előtérbe megpróbált megölni a kórházi ágyamon.

- Sajnálom, Henry, de nem. Elárultál – mondtam egy picit lágyabb hangon, nehogy megint felszínre törjenek öngyilkos hajlamai.

Főleg azért aggódtam, mert az éles vadászkésem még mindig a kezében volt.

- De-de-de, de hát akkor ki az? Ki véd meg? – kérdezte aggódó fénnyel a szemében.

- Tudok magamra vigyázni – fortyantam fel.

Henry úgy nézett ki, mint egy bátortalan kisgyerek. Tényleg úgy tűnt, hogy bántja, hogy elutasítottam őt, mint partnert. Miközben az arcát néztem, felfigyeltem valami furcsára. A tekintetem az ajtómra tapadt, ami nyitva volt, tehát a bátyám hallott mindent. Viszont akkor miért nem rohan ide agyonverni Henryt?

- Warren amúgy hol van? – kérdeztem összeszűkült szemekkel az expartneremtől.

- Ohh, még 7-kor elment – mondta, ahogy belekortyolt a teájába.

- Hova? – csúszott ki a számon.

- Nem tudom – vont vállat. – De egy csinos, fekete hajú lány várta a recepciónál.

17. fejezet

Marcust nem találtam az este folyamán. Viszont valaki másba belefutottam, akire egyáltalán nem számítottam – a mi kis IT zseninkbe, aki éppen egy csajt fűzött, amikor odaértem a tálcámmal. Természetesen a VIP részben ültek és úgy enyelegtek, hogy hánynom kellett tőlük. Akaratlanul is elgondolkodtam, hogy annak idején mi is így nézhettünk-e ki Henryvel, de aztán arra a következtetésre jutottam, hogy biztosan nem. Mi jóval diszkrétebbek voltunk.

- Üdv, mit adhatok? – közelítettem meg őket.

Desh azonban annyira benne volt a nyálcserében, hogy nem vett észre, a partnere pedig… már vetkőzni akart. Egy nőiesnek nem annyira mondható mozdulattal bokán rúgtam a férfit. Ő feljajdulva kapta fel a fejét a szőkétől, aki lihegve terült ki a székén, felfedve majdnem fedetlen keble halmait. Az IT-zseni viszont egyből saját testét megsértő támadójára figyelt és egyáltalán nem pillantott a felkínálkozó nő felé. Desh mérges tekintettel fordult felém, majd realizálta, hogy én vagyok az.

- Mit adhatok? – ismételtem faarccal.

- Spirit? – kérdezett rá bátortalanul Desh.

Megforgattam a szemeimet. Komolyan, mennyi vállig érő, narancssárga hajú, piercinges lányt ismer, aki bokán mer rúgni egy nála kb fél fejjel magasabb férfit?

- Igen, én vagyok az – feleltem ugyanúgy kifejezéstelenül. – Mondjátok, hogy mit kértek. Még ma lehetőleg.

Türelmetlenül kopogtam a tollammal a jegyzettömbömön, ahogy néztem a srácra. Ő viszont inkább az alakomat csodálta az egyenruhámban.

- Szép vagy – jegyezte meg halkan.

Szinte a lágy zenétől nem is hallottam. Szinte.

- Még a végén elpirulok – mondtam szárazon. – Mit adhatok?

- Egy vodkanarancsot – emelkedett fel a szőke a kiszolgáltatott pozícióból.

Bólintva leírtam, majd Deshre néztem. Ő még mindig csodálkozó tekintettel nézett. Mintha még sosem látott volna. Beletúrtam a narancssárga hajamba és enyhén a fény felé billentettem a fejemet. A hegeim tisztán láthatóvá váltak, fülemben megcsillantak a karikák, ahogy az ajkamban levő is.

- Desh, az istenért, mondd már! – kezdte nyúzni a szőke is. – Vagy rendeljek neked?

Ez úgy tűnt, kizökkentette egy kicsit a merengésből. Egy elnéző mosollyal néztem a szőke felé. Régen rossz, ha a pasinak akarsz italt rendelni.

- Nem kell, bébi. De azért kösz – fordult egy forró mosollyal a nő felé Desh, igazolva az állításomat.

Én csak megforgattam a szemeimet a nő dicsőséges pillantásán, amit felém küldött. A szőkeség tényleg azt hitte, hogy Deshre utazom? Egy köhögésszerű valamivel lepleztem a nevetésem. A nő tekintete egyből felém villant újra.

- Mit röhögsz? – kérdezte meg, ahogy felállt a székéből.

Magassarkúban felért hozzám. Nem lehetett sokkal több 160 centinél, de a lábbelije legalább 10 centivel meg volt magasítva, így majdnem egy szintben voltunk.

- Semmit – vigyorogtam idegesítően. – Csak azon nevettem, hogy éppen vele akarsz kikezdeni.

- Miért, te nem? – érdeklődte meg gyanakodva, összehúzott szemekkel.

A „plázacica arc”. Enyhe csücsörítés, hogy a foga ne legyen rúzsos. A szempillák tökéletes távolságban egymástól, nehogy összetapadjanak. A sok smink miatt olyan arc, mintha valamivel lecsiszolták volna.

- Nem, egyáltalán nem – feleltem színpadiasan a mellkasomra téve a kezemet. – Ha nem lenne muszáj, nem is tartózkodnék vele egy légtérben.

Desh egy gúnyos mosollyal felszisszent.

- Most megsértettél, édesem – borzongott meg a srác. – Pedig legutóbb is olyan jó nyelvcsatát lenyomtunk… azt hittem, az jelentett számodra valamit.

- Desh, azt úgy hívják, hogy szócsata – néztem szúrós tekintettel a férfire. – A nyelvemet nem akarom közelebbi ismeretségbe hozni a tieddel, köszönöm.

A nő hüledezett. Felé kaptam a fejemet és gonoszan elmosolyodtam.

- Ne kapkodj levegő után. Láttam, hogy ti már összeakasztottátok a nyelveteket – mondtam, majd visszafordultam a munkatársam felé. – Szomjas vagy, vagy nem, hímringyó?

- Úgy hívják, hogy férfi, Spirit. És látszik, hogy egy ideje nem találkoztál ilyennel, ezért megbocsátom a nyelvbotlásodat.

- Férfivel találkozni nem csak bibliai értelemben lehet – sziszegtem sértetten. – Esküszöm, ha a stricid lennék, már rég gazdag lennék.

- Ha a stricim lennél, kisajátítanál – állította teljes magabiztossággal.

Felháborodva a magabiztosságán közelebb hajoltam hozzá. Ő továbbra is fura tekintettel méregetett. Alaposan végigmértem a szőkésvöröses hajától egészen a stílusos sportcipőbe bújtatott lábáig. Elégedetlenül csettintettem a nyelvemmel, ahogy a szürke szemeibe néztem újra. Igazán egzotikus megjelenése volt, ugyanis ilyen hajszín és ilyen szemszín ritkán jár együtt.

- Selejtes áruban nem utazom – mondtam, ahogy felegyenesedtem.

Ezzel túllőttem a célon. Szemei villanásán és az arca színváltozásán láttam, hogy beletiportam a férfiúi büszkeségébe, ezt pedig nem fogja annyiban hagyni. Egy szempillantás volt szinte az egész. A szemem sarkából láttam a mozdulatot. Keze felém lendült, én pedig szinte ösztönből válaszoltam. Amikor meg akart ragadni, kitértem a keze elől. Egy kecses mozdulattal megragadtam a csuklóját és hátracsavartam a kezét.

A szőke elnyílt szájjal hátrált el a párosunk mellől.

- Meg akartál támadni? – kérdeztem jéghideg hangon. – Szerencséd, hogy Warren nem látta. Itt helyben kibelezett volna.

A háta mögül is tisztán hallottam a morgását. Egy mérges fújás kíséretében eleresztettem és a pad felé taszajtottam. Ő mérges tekintettel nézett rám, amitől a szürke szemek leginkább viharfelhőkre emlékeztettek.

- Tudom, rumot kérsz – mondtam, ahogy felírtam a jegyzettömbre. – Nagy pohárral, tisztán.

Desh szemei elkerekedtek, ahogy a vállát fájlalta.

- Megjegyezted? – mondta zavartan és megütközötten, sötét tekintettel.

- Úgy csinálod, mintha nem is ismernénk egymást egyáltalán – koppintottam a tollammal a tömbömre. – Mindjárt itt vagyok az italokkal.

Ezzel sarkon fordultam és végeztem tovább a dolgom. Akaratlanul is azon kezdtem gondolkodni, hogy mi lett volna, ha sikerül megragadnia? Mi lett volna a következő lépése? Gondolataimban különböző lehetőségek kezdtek kirajzolódni.

Erődemonstráció? Ugyan. Azzal rég nem próbálkozna – tudja jól, hogy közelharcban esélye sem lenne ellenem.

Erőszak vagy ütés? Nem hinném, mert nyilvános helyen nem jó ötlet verni egy nőt.

Magához rántott volna? Eléggé valószínű.

Esetleg… csók? Itt az agyam elidőzött.

Tagadóan ráztam meg a fejemet. Az biztos nem. Bár el tudok képzelni egy ilyen kicsinyes bosszút a részéről. Valami olyasmi történne, hogy megcsókol, engem ez meglepetésként ér és egyszerűen nem reagálok rá. Elválna tőlem és valami béna szöveget benyomna, hogy „igen, sejtettem, hogy kijöttél a gyakorlatból” vagy „tudtam, hogy nem vagy jó ebben, de hogy ennyire!” és ezeknek a végtelen permutációja. Viszont a csók maga biztosan erős lett volna, hiszen dühből és sértettségből fakadt. Kemény és mégis sima ajka szétnyílna, ahogy a szakavatott nyelve… ÁLLJ!

Mi az Istenről fantáziálok itt?! Gondolatban arcon rúgtam magam, hogy megjöjjön az eszem. Most komolyan Desh csókjára gondolok? És mi ez az érzés, ami a mellkasomban felbugyogóban van? Kíváncsiság. Igen, be kell vallanom, kíváncsi lettem Desh csókjának ízére.

Mitől olyan jó, hogy több nő is a függője lett? Milyen technikát alkalmazhat?

Igen, pusztán tudományos célból érdekel.

Semmi más okom nincs rá, komolyan.

Egy oldalpillantást megkockáztattam a férfi irányába, aki viharszürke szemeivel éppen engem nézett. Szívem nagyot dobbant, ahogy tekintetünk összetalálkozott. Nem mosolyodott el vagy grimaszolt, ahogy vártam. Arcvonásai szinte fenyegetők, szinte vadállatiak voltak. Vonzott ez a veszélyes aura. Hogy nem éreztem ezt még ezelőtt?

Miért nem észleltem ezt a fenyegető légkört a férfi körül eddig?

Ebben a pillanatban úgy tűnt, hogy feláll a padról, végigcsörtet a helyiségen, hogy engem megragadjon és kimondhatatlan dolgokat műveljen velem. Viszont nem tett semmit. Az arca viszont nem változott. Valamiért várakozón feszültek meg az izmaim, akár egy összecsapás előtt. Mi van velem? Eddig még sosem vágytam Deshre.

Mi? Ez honnan jött? Nem vágyom Deshre. Csupán kíváncsi vagyok rá. Igen, ez a megfelelő szó. Semmilyen más érzelem nem fűz az IT zsenihez. Elkaptam a tekintetem és végeztem tovább a dolgom. Éreztem magamon a tekintetét. Olyan volt, mintha egy kamera figyelt volna. Rögzítette a mozdulataimat és a hangomat. Bár biztosan csak a képzeletem játszott velem.

Paranoiás vagy, Spirit.

Felhorkantottam. Hát persze, hogy az vagyok! Mondhatjuk szakmai ártalomnak. Mosolyogva elhitettem magammal, hogyha hátra fordulok, biztos azt fogom látni, hogy Desh majdhogynem közszeméremsértést követ el.

Nem figyel. Minek figyelne?

Felbátorodva megperdültem a tengelyem körül. Aztán megdermedtem. Engem nézett, szigorú arccal. A partnerére nem is figyelt már, láttam a hanyagul odavetett mozdulatokat és szavakat. Áthatóan nézett rám a szürke szemeivel, szívem pedig nagyot dobbant. A torkom kiszáradt, ahogy a férfire néztem. Az aurája úgy vonzott, mint molylepkét a halálos bogársütő fénye.

Mikor lettem ennyire kétségbeesett, hogy kíváncsi lettem pont erre a férfire?